Évek óta próbáljuk meglesni azt a pillanatot, amikor a Mikulás az osztályunkba csempészi az ajándékokat. Eddig még mindig ügyesebb volt nálunk. Mire reggel beértünk az iskolába, már bottal üthettük a nyomát. Persze örömmel bontogattuk a sok finomságot, de titokban azt kívántuk: „Milyen jó lenne egyszer személyesen is találkozni a titokzatos Nagyszakállúval!”

Nos, idén teljesült ez a kívánságunk.

Már novemberben kósza hírek kezdtek szállingózni arról, hogy a Mikulás Tárnokon tölt majd egy röpke hetet e hónap elején. Több se kellett nekünk, egy szép decemberi napon ebéd után felkerekedtünk, és meg sem álltunk az ifjúsági házig. Még a zord időjárás sem tántoríthatott el bennünket! Ugyanis a Mikulás olyan sűrű hóesést zúdított a nyakunkba, hogy az orrunkig se láttunk. De hát mit várhat az ember egy Mikulástól?

Cseppet se bántuk, amikor beléphettünk végre a gyönyörűen feldíszített előtérbe, ahol Tündérkék sürögtek-forogtak, hámoztak ki minket kabátjainkból, kínálgattak meleg teával, zsíros- és lekváros kenyérrel.

Nem tétlenkedtünk addig sem, amíg arra vártunk, hogy a Mikulás fogadjon minket a szobájában: többféle kézműves tevékenység közül választhattunk. Volt, aki gyöngyöt fűzött, mások papírcsillagot készítettek, de lehetett gipszfigurákat is festeni, sőt mesefilmeket is nézhettünk az erre a célra kialakított Meseszobában.

Végre eljött a várva várt pillanat, és beléphettünk Télapó icipici szobájába. Ez még az előtérnél is sokkal díszesebb volt, és amerre néztünk, mindenhol ajándékokat láttunk. Szokásunktól eltérően csendesen és megilletődve ültünk le székeinkre. Aztán megoldódott a nyelvünk: verset mondtunk, énekeltünk, hogy lássa, mi sem jöttünk üres kézzel. A jutalom nem is maradt el, egy szép mese után mindenki finom mézeskaláccsal, csokival, mandarinnal távozhatott. Igen, mindenki! Hiszen a Mikulás szerint nincsenek rossz gyerekek.

Ő pedig már csak tudja…

 Rávai Ildikó